Saul Austerlitz: A Jóbarátok-generáció című regénye az a típusú könyv, amit már mindenki nagyon-nagyon várt, aki valaha nézte a Jóbarátok című sorozatot. Én óriási rajongója vagyok, túlzás nélkül állíthatom, hogy minden egyes részét láttam vagy harminc alkalommal (de lehet, hogy többször is) és akárhányszor újra látom, ugyanúgy élvezem és hangosan nevetek a poénokon. És nem csak én vagyok az egyedüli ilyen jellegű rajongó. Éppen ezért sokan áhítoztak már egy olyan könyvre, ami egészen az írószobáig beengedi az olvasót, ad egy kis ízelítőt abból, hogy miért is vált kultikussá ez a sorozat. Tartsatok velem, és egy vérbeli Jóbarátok-fan tolmácsolásában ismerhetitek meg ezt a művet!
Saul Austerlitz életéről olyan rengetegsokmindent nem találni, pedig már öt könyvet is írt, és a mai napig publikáló újságíró (és nem kisebb újságoknál, mint a New York Times, a Boston Globe, a Rolling Stones, és hasonló gigantikus lapoknál). A születési idejéről a saját weboldalán sem írt semmit, de elvileg az 1996-os évfolyamban végzett a középiskolában, szóval ha nem volt semmi baki az életében, akkor úgy nagyjából 1978-as születésű lehet. Los Angelesben nőtt fel, a Yale-re és a New York-i Egyetemre is járt. Jelenleg ugyanitt kreatív írást tanít. Műveit a modern világ érdeklődési köreinek megfelelően sorozatokról, zenekarokról, és az ezeket övező kultuszról írja/írta. Érdekes számomra, hogy míg filmes tanulmányokból szerezte mindkét diplomáját, mégis író lett, nem producer mondjuk vagy rendező, egyéb filmes szakember. Jelenleg Brooklynban él feleségével és egy közös fiúkkal.
Igazából nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy mit és legfőképpen mennyit írjak nektek erről a könyvről. Mármint a tartalmáról. Mert ha sokmindent leírok belőle, nektek semmi izgalmas nem marad. Ha meg csak véleményt írok, hogy kaptok kedvet...? Nos megpróbálok valami kis középutat találni.
A könyv elég érdekesen kezdődik, az író a barátjával bejárja a "Jóbarátok-körutat", minden olyan helyszínt, ahol a a sorozat szereplői megjelentek. Ez ugye azért vicces, mert a sorozat egyetlen másodpercét sem forgatták New Yorkban, és, mint később erre rámutat az író, rendkívül mesebeli New Yorkot tár elénk a sorozat, hiszen ilyen tiszta, rendezett és szeretnivaló a metropolisz soha nem volt - abban a korszakban pedig pláne nem. Aztán pedig elég terjedelmes ismertető következik a Jóbarátok megjelenése előtti sitcom-világról, a menő és nem menő sorozatokról, olyanokról, amik ide, mihozzánk soha el sem jutottak. Mindezzel felvezetve a sorozat készítőinek, David Crane-nek, Martha Kauffmannak és Kevin Brightnak azt a zseniális ötletét, hogy készítsenek egy olyan sitcomot, ami fiataloknak szól fiatalokról, időtlen és szellemes, és egyben az idősebb korosztályt sem űzi el a képernyők elől. Hosszas ötletelések, kapcsolatok és egy nagy adag szerencse következtében jutott el az írók ötlete odáig, hogy képernyőn láthatjuk a mai napig legalább két csatornán is reggel és/vagy este Ross, Rachel, Monica, Chandler, Joey és Phoebe életének mozzanatait. Miután letudtuk ezt a kissé "szárazabb" részt, jönnek az igazi kulisszatitkok: hogy készült a díszlet, ki párosította viselőjükkel a jelmezek színvilágát, és nem utolsó sorban kinek köszönhetjük azt a rengeteg poént, és mára már szállóigévé vált mondatot, amit az is ismer, aki egy percet nem látott még a sorozatból. A castingok, a fiatal írók személyes tapasztalatai, a színészek között kialakult komoly barátság, és a kemény munka, az örökös 100%-ra való törekvés szülötte az a fantasztikus örökség (bocs, én nagyon elfogult vagyok) ami a mai napig a nézettségi listák első 10 helyében szerepel. Az író külön fejezetet (de vagy hatot-hetet) áldozott Ross és Rachel szerelmének, a Rachel-frizurának (nekem most is az van) a leszbikus vonalnak, a vendég sztárszereplők izgalmainak, az élő közönségnek, egy pernek (nem is gondoltam volna, hogy szexuális zaklatás per folyt az írógárdával szemben) a 911-nek, és a legvégén a legfontosabbnak: miért is olyan meghatározó a mai napig ez a sorozat annyi ember számára? Minek köszönhető (az általam is fentebb elismert) megunhatatlanság és a megdönthetetlen nézettségi mutatók? Hogy sikerült ennyire időtlenné tenni hat fiatal életét annak ellenére, hogy fénykorában bizony kemény kritikákat kapott? Nos, ezekre a kérdésekre rögtön választ kaptok, ha elolvassátok a könyvet!
És most jön a fekete leves, az én véleményem. Már többször utaltam rá, hogy ízig-vérig rajongó vagyok, bármilyen cikket, videót, filmet, tartalmat, "X dolog, amit nem tudhattál a Jóbarátokról" jellegű irományt elolvasok a mai napig a sorozatról. Ezt a könyvet is várva vártam, előrendeltem, és biztos vagyok benne, hogy a kiadó a nyomdagépből postázta nekem egyenesen, mert még kb. meleg volt, mikor kibontottam, és fogott a festék. Ennek ellenére számomra nem kicsit csalódás volt. A könyv 423 oldalas, én kb a 40. oldaltól kezdve folyamatosan a végét vártam, ennyire kínlódva utoljára a Galaxis útikalauzt olvastam. Ez a pasi az emberre borít ezer oldalnyi sorozat címet, meg hozzá tartozó infókat; olyan, de olyan messziről közelít a lényeghez, hogy arra nehéz szavakat találnom. Mostmár tudom, hogy miért van ez, merthogy az életrajzában írja, hogy két diplomája is van filmekből, de ez egy magyar olvasónak, aki hírből sem hallott ezekről a '70-es, '80-as évek végén futó sorozatokról, borzalmasan unalmassá válhat egy idő után. Mert én legalábbis arra számítottam, hogy majd lesz pár oldal az írókról, meg hát mégiscsak tudjuk meg, hogy került adásba (ez a része tényleg nagyon izgalmas) aztán a többi kizárólag kulisszatitok, de olyanok, amiket tényleg csak az tudhat, aki ott volt, és majd a jóleső borzongás és infóáradat után minden tudásvágyamat kielégítve dőlök hátra - hát nem. Nagyon nem ez történt. Állandó utalgatások ezekre a régen futó sorozatokra számomra olyanná tették ezt a könyvet, mintha teljesen kívülálló lennék. Olyan hű, de izgalmas kulissza titkokból kb. két kezemen meg tudtam számolni, hogy mennyi volt, és Rossról, aki szerintem az egyik legjobb karakter az egészben, végig olyan negatívan beszél, hogy már szinte idegesítő. És ami engem végképp kihozott a béketűrésből, hogy sok részt szó szerint, idézőjelek között bevágott a könyvbe. Szóról-szóra ott vannak azok a jól ismert mondatok. És nem a lényegi mondatokat idézi, hanem hosszú részeket. A Pókerjátszma című részre kb három alkalommal is visszautal - véleményem szerint teljesen feleslegesen. Persze azért vannak benne tényleg érdekes részek is, az utolsó részről, akkor arról, hogy hogyan is születtek ezek a poénok, és azzal kapcsolatban is megtudhatunk sok izgalmas információt, hogy mennyi munkának köszönhetően állt össze a sorozat maga. Volt benne azért jópár olyan dolog, amire az ember nem is gondolt, és én nem állíttom, hogy ez a könyv rossz. De nekem nem tetszett, én nagyon nem ezt vártam. Sőt! A főszereplők közül senkivel sem csinált interjút az író (a végén van egy lista, hogy az adott fejezet éppen a kivel készített interjún alapul) amit én személy szerint elvártam volna. Véleményem szerint a fent leírt felesleges szócséplésből kevesebb, érdekességből több kellett volna - így lett volna tökéletes. Végülis így sem rossz, de számomra nem lett toplistás darab. Mindenesetre rajongóknak ajánlom, ha már 2-3 olyan információ-morzsát össze tudtok csipegetni, amit eddig nem tudtatok, már megérte.
Jó olvasást kívánok!
