Heinrich Harrera: Hét év Tibetben című regénye egy fantasztikus, igaz történeten alapuló mű, melyet a tiltott ország "imázskönyvének" is nevezhetnénk. Elbeszélőnk és főhősünk elképesztő kalandokon megy keresztül és annyi kilómétert tesz meg hegynek fel és hegynek le, hogy végül révbe érjen a Dalai Láma városában - és később annak barátjává váljon. Tartsatok velem a Himalája égig érő csúcsain át kitartással, éhezéssel, talpraesettséggel és egy kis szerencsével, hogy ti is megismerjétek ezt a csodaszép országot, és kedvet kapjatok az olvasáshoz és/vagy az utazáshoz is!
Heinrich Harrer 1912-ben született osztrák hegymászó volt, hírnevét az általam ismertetett könyv megírása mellett hegymászói tevékenységének is köszönhette. Alapvetően földrajz szakos tanárnak készült, de 1933-ban belépett a náci pártba. Bár nem volt aktív politikailag, de az SS tagja volt, amit később fiatalkori tévedésként magyarázott. 1939-ban tagja lett annak a hegymászócsoportnak, ami először mászta meg az Eiger-hegy északi falát, a halálfalat. 1939-ben barátjával, Peter Aufschnaiterrel (aki aztán a regényben is szinte végig szerepel) elindultak Indiába feltérképezni a Himalája egyik csúcsát, de közben kitört a II. Világháború, és hadifogolytáborba kerültek. A regény innentől kezdve egészen 1951-ig, az író Tibetből Indiába való meneküléséig foglalja magába életének eseményeit. 1951-ben visszatért Európába, és megírta az általam ismertetett könyvet, amit azóta több, mint 500 nyelvre lefordítottak. 1983-ban még egyszer visszatért Tibetbe, erről még egy könyv született, és 2006-ban bekövetkezett haláláig a Dalai Láma barátja volt. Meglehetősen sok útikönyvet írt: ezekben expedícióit és az általa megmászott csúcsokat mutatta be. 1982-ben szülővárosában, Hüttenbergben róla elnevezett múzeumot avattak fel a Dalai Láma személyes jelenlétében.
Ugyan a könyvben rengeteg információt megoszt velünk az író a Dalai Láma személyéről, hatalmának mibenlétéről, de gondoltam néhány mondatban itt is összefoglalom nektek. Ő a tibeti buddhizmus Istenkirálya, ő az, akit az egész ország minden vallási irányzata egyöntetűen elfogad az ország politikai és vallási vezetőjének. A mindenkori Dalai Láma egy inkarnáció, méghozzá a (tibetiül) "Csenreszig", az együttérzés bodhiszattvájának megtestesülése. Ők azok - vagyis hát a Dalai Lámák földi porhüvelyébe ez az újra és újra leszülető lélek - akik önként választották azt, hogy a Nirvána, a végső beteljesülés helyett a földieket szolgálja. Ezekre a személyekre pedig elég hosszadalmas kutatások árán szoktak rátalálni mindenféle kritériumok alapján - érdemes melegondolnunk, hogy Tibet nemesei hány éven át kutyagolnak/lovagolnak abban az iszonyú hidegben ezért, mire megtalálják a valódi inkarnációt. Utána pedig hosszú évek tanulása vár rá, rengeteg szertartáson kell átesnie a Lámának. Elég nyakatekertnek tűnhet nekünk európaiaknak ez a dolog, de az író ezt olyan szépen tolmácsolja felénk, hogy egyből világossá válik. A jelenlegi Dalai Láma a XIV. a sorban, 1935-ben született Kínában, és a könyvben is ismertetett körülmények miatt (kínai megszállás) 1959. óta Indiában él, oda menekült el a biztos halál elől. Az író bemutatása alapján egy rendkívül intelligens, rokonszenves és szerény embert ismerhettem meg benne, bár nem vonzódom különösebben a keleti vallások iránt, egyszer szívesen találkoznék vele.
A történet 1939-ben kezdődik, mikor a felderítőút végén a háború kitörésével párhuzamosan főhősünk egy indiai fogolytáborban találta magát, ami alapvetően nem volt rossz, merthogy kirándulási, olvasási, sportolási és egyéb lehetőségeik is voltak; Heinrich Harrera nem az az egy helyben ülős típus volt. Számos szökési kísérlet után 1944-ben sikerült megszöknie, és korábbi társával, Peter Aufschneiterrel és néhány másik fogollyal együtt elindultak a világ legviszontagságosabb útján Tibet, a tiltott ország felé. Szépen lassan lemorzsolódtak, és végül csak ketten jutottak el Lhászáig, a Dalai Láma városáig. Azért is ez volt a cél, mert egyrészt a felfedezői kíváncsiság hajtotta őket (előttük ez nem sikerült még senkinek) másrészt a későbbiek során terveztek Nepál felé továbbmenni, amelyik szintén egy semleges, ámde megközelíthetőbb (és emiatt kevésbé izgalmasnak tűnő) ország volt. Maga a könyv meglehetősen hosszú, számos fejezet mutatja be a hideget, fagyot, éhínséget, rabló khampákat és barátságos nomádokat, akik felfedezőink útjait keresztezték. Ezeket nem írnám le részletesen, hiszen akkor mi marad az olvasónak...? Annyi biztos, hogy mi, most, ha ennek az útnak nekiindulnánk, nem élnénk túl. Én legalábbis biztosan nem. Ők, bár én sem értettem hogyan, de megtették. És némi furfangnak, szerencsének és határozott fellépésnek köszönhetően 2 hosszú év (??!!) alatt sikerült elérniük Lhászát, ahol a tibetiek vendégszeretetében bízva új életet kezdhettek. Eleinte nemeseknél laktak és ők voltak a város szenzációi, a kormánnyal hosszú levelezések és újabb adag szerencse nyomán végül nem utasították ki őket. Idővel a társadalom hasznos tagjaivá váltak, segítettek fejleszteni a csatornahálózatot, kerteket rendeztek, mozit építettek a Dalai Lámának, filmeztek, fotóztak, és számtalan hasznos dolgot csináltak. Aztán Heinrich sorsa úgy alakult, hogy az akkor még csak 14 éves Dalai Láma tanítója lett: tanította őt nyelvekre, földrajzra, a nyugati világ kultúrájára, s mindeközben szoros barátság alakult ki közöttük. De találkozhatunk az író által az Istenkirály szüleivel, beleláthatunk a tibeti kormány, a nemesek és a közigazgatás működésébe, voltaképpen ennek a rejtélyes népnek a mindennapjaiba, szokásaiba, életébe. Ahogyan azokba a szomorú eseményekbe is, amik porrá zúzták a több évezredes kultúrát és hagyományokat - az 1950-es években bekövetkező kínai megszállás, ami azóta is tart, és ami miatt az írónak és a Dalai Lámának egyaránt el kellett hagynia eme szeretett országot. Mivel igaz történeten alapul, mi több, egy hosszú és kalandos élet egyetlen darabkáját bemutató életrajzi mű, ezért csattanó nincs, csak az az érzés, hogy addig nem éltem, míg nem szívtam azt a kristálytiszta levegőt azokon a csodálatos hegycsúcsokon.
Annak ellenére, hogy sokszor kissé terjengősnek tűnt ez a sok leíró rész, amivel az író megismertetett a tájjal, a kultúrával és a kalandjaival, nekem nagyon tetszett ez a regény. Egyrészt ellenállhatatlan vágyat ébresztett bennem, hogy felkerekedjek és elmenjek Tibetbe (bár ez a kínai megszállás téma nem kecsegtet olyan sok jóval) és lássam ezeket a csúcsokat, tájakat, tavakat, szívjam azt a csodálatos hegyi levegőt, igyak vajas teát (vagyis innék, ha nem lennéke tejallergiás) és találkozzak ezekkel a csupaszív emberekkel. Lássam a Potalát, és Drágakőkertet és mindent, ami megmaradt ebből a csodálatos kultúrából. Másrészt folyamatosan azon gondolkodtam, hogy hogyan lehet ennyit menetelni, hegynek fel és le, a mínusz 40-50 fokokban, éhezve. Hogy nem fagytak szét? Miből volt az a cipő, ami ezt bírta? Az író 93 volt, mikor meghalt, biztosan volt benne valami plusz. Meg hát az ott élő emberek, sátrakban élnek ebben a hidegben, meg ha még ház is van.... Nem fért a fejembe, és a mai napig nem fér. Mindenesetre nagyon sokat adott nekem ez a könyv, a kitartásról, a kalandvágyról és az élni akarásról. Tényleg elképesztő ez az egész történet, mindenkinek érdemes elolvasni. Aki pedig filmen is megnézné, érdemes, szeretett Brad Pittünk nagyon jól alakítja az írót benne. Mindenkinek szívből ajánlom a könyvet és a filmet is.
Jó olvasást kívánok!
