Yann Martel: Pi élete című regénye az egyik legfelkavaróbb, mégis a legreménytelibb könyv, amit valaha olvastam. A történet főszereplője, Pi Patel, egy szörnyű katasztrófa következtében egy kisebb állatsereglettel magára marad a Csendes-óceánon egy mentőcsónakban, kilátástalanul, kizárólag istenhitébe kapaszkodva. Hihetetlen és esetenként elborzasztó események sorozatában követhetjük végig Pi megpróbáltatásait forróságban, viharban, sós permetben, éhségben és szomjúságban, de hogy túléli-e élete legnagyobb kalandját...? Megtudhatjátok, ha velem tartotok!

Yann Martel néhány oldal erejéig ismerteti a regény keletkezésének körülményeit, ezzel együtt 1-2 gondolatot megoszt az életéről is, de ez elég kevéske, úgyhogy inkább keresgéltem róla némi infót. 1963-ban született egy spanyolországi kisvárosban, egy olyan igazi világjáró családba (édesapja diplomata volt). Felnőttként folytatta az utazást, több évet élt Törökországban, Iránban és Indiában is (ebben az időszakban íródott a Pi élete). Filozófiából diplomázott és 27 éves korában kezdett el írni, egészen addig alkalmi munkákból élt. Első novelláskötete és regénye viszonylag sikeres volt, az abból kapott gázsijából utazott el újra Indiába és írta meg a Pi életét. A regény elején erről az időszakról is ír, hogy voltaképpen nem volt ihlete, hogy miről írjon, és a témát egy indiai vendéglőben javasolta neki egy voltaképpen ismeretlen férfi (ezt persze nem tudjuk, hogy a fikció része-e vagy valóban így volt). A Pi élete című regény 2001-ben jelent meg, 2002-ben már díjat is zsebelt be érte (Man Booker-díj). Az író jelenleg Kanadában él szintén író élettársával és közös gyermekükkel, kutat és tanít; emellett minden második hétfőn küld egy könyvet egy rövidke ajánlással a kanadai miniszterelnök részére. A regényből film is készült néhány évvel ezelőtt, én mondjuk még nem láttam, de ami késik...

A történet (ahogy fentebb is olvashattátok már) az író bevezetőjével kezdődik, és sokszor a fejezetek közé is beszúr 1-2 gondolatmenetet körülményekről, háttérinformációkról. Ezek mindig dőlt betűkkel vannak írva, teljes mértékben elkülöníthetőek magától az eseménysortól. Szóval a történet legelején megismerkedhetünk az íróval, aki első két művének sikeréből összegyűlt pénzét egy indiai utazásra költi, innen várva az ihletet, a következő sikersztorihoz (amit egyébként 1939-ben Portugáliában kíván időben és térben elhelyezni, szóval nagyon benézte a földrészt). De mint az lenni szokott, az író megrekedt és segítségére Pondicherry városának egy kávéházában egy idegen férfi siet, akivel beszélgetésbe elegyedve hall egy történetet egy férfiról, Pi Patelről, akit mindenféleképpen meg akar ismerni. Egyébként az 1990-es évek utolsó éveit tapossuk az íróval együtt. Innentől kezdve az első nagy talány az, hogy ez most egy igaz történet, vagy sem? Higgyétek el, én képtelen vagyok eldönteni, mióta elkezdtem olvasni, csak ezen gondolkozom - nem jutottam közelebb a megoldáshoz - de hát ettől izgalmas az egész. A főszereplő, Pi mintegy narrátor van jelen az eseményekben, E/1-ből tudunk meg mindent, hogy éppen mi történik vele. 

Nos Pi Patel vagyis Piscine Molitor Patel a történet kezdetén (kb 1970-es 1980-as években) egy 16 éves, átlagos indiai fiú, akinek az édesapja a pondicherry-i állatkert tulajdonosa-vezetője. Ennek következtében a fiú ismeri és szereti az állatokat, fontos szerepet kapnak az életében. A történet elején számos állatkerti anekdotát, érdekességet, rekordot és egyéb információt tudhatunk meg (én mondjuk már nagyon vártam, hogy elkezdődjön az izgis rész). Pi másik érdekes tulajdonsága, hogy rendkívül szoros kapcsolatot álpol Istennel, mindezt úgy, hogy egyszerre három vallás követője lesz: a hinduizmus, a muszlim és a keresztény hitvilág is az élete részévé válik. Ezeket az első 15-20 fejezetből tudhatjuk meg (az egész regény kereken 100 fejezetből áll) meglehetősen részletesen bevezeti az író azt az utat, ami maga a cselekmény lesz végülis; és a végén mindenki a homlokára csap, hogy ez ezért volt, az meg azért.

Majd elérkezik a fordulópont: a család úgy dönt, hogy Indiából Kanadába költöznek, eladják az állatkertet, a családi házat és néhány állattal együtt (ezeket amerikai állatkertek vették meg) felszállnak egy nagy hajóra útban új otthonuk felé. A négynapos hajóút közepén természetesen a hajó valamilyen rejtélyes okból kifolyólag elsüllyed, Pi viszont túléli a hajótörést és egy mentőcsónakban megkezdi véget nem érő küzdelmét az elemekkel. A helyezetet bonyolítja, hogy útitársul egy törött lábú zebrát, egy hiénát, egy orángutánt és egy kifejlett, hím bengáli tigrist kap. A gyász, a fájdalom és a rettegés időszaka következik Pi életében: a családja és a szép jövő odaveszett, a vadállatok idővel felfalják egymást és csak a tigris marad - és egy kifejlett bengáli tigris mellett csak rettegni lehet - az élelem- és vízkészlet sem kecsegtet túl sok jóval. Ám az életösztön erősebb és Pi tűzön-vízen (inkább csak vízen) át élni próbál. De azt mindannyian tudjuk, hogy az emberi szervezet sokat elbír, de az éhezés, a szomjazás, az eső, a nap, ez az egész lét nagyon könnyen ki tudja billenteni az ember testét és szellemét is a normális kerékvágásból. Jönnek a betegségek, a kényszerképzetek, és persze mindez nagyon naturálisan és sokszor gyomorforgatóan tálalva. Izgulhatunk Piért rendesen, és nem csak azért, mert egy tákolmányon él étlen-szomjan, hanem mert egy TIGRIS mellett teszi mindezt... Szokásomhoz híven most sem fogom elárulni, hogy mi lett a történet vége, hogy Pi és/vagy a tigris túlélte-e ezt az óriási megpróbáltatást, ezt csak akkor fogjátok megtudni, ha elolvassátok a könyvet! 

Amikor ezt a könyvet olvastam, valahogy az én kilátástalannak tűnő helyzeteim már nem tűntek különösebben kilátástalanoknak. A történet főszereplője valóban embertpróbáló dolgokon megy keresztül, de mindeközben páratlan istenhitről és erőről tesz bizonyságot. Valahogy ez az egész rendkívül reménykeltő, és ez valahogy ellensúlyozza azt, hogy sokszor már-már gusztustalan részletekbe is belelátunk (én pl. most képtelen vagyok halakra vagy teknősökre gondolni) de ha belegondoltok, egy ilyen helyzetben az emberből előjön az állat, az "ösztön én" és mindent megpróbál a túlélés érdekében. Kicsit engem az Öreg halász és a tenger című műre emlékeztetett ez a hosszú időn át tartó vízi szenvedés, a kanapén vagy a fotelban ülve eléggé elképzelhetetlen, amit átél.  Az eleje nekem kicsit kevésbé volt izgalmas, az a sok állatkertes sztori picikét untatott, de most már tudom, hogy mi célt szolgált és mi okból íródott. Viszont maga a hajótörés és a harc az életbenmaradásért nagyon idegtépő, és az olvasót végig felfokozott állapotban tartja, hiszen nem mindegy na, hogy most meghal vagy túléli, vagy mi a csuda lesz azzal a dög nagy macskával a csónak elejében. És persze ott a legnagyobb kérdés (miután mindenki elolvasta a csavart a végén, ez lesz az a kérdés, ami még napokig foglalkoztatni fogja) hogy ez igaz történet vagy sem? Mert akár az, akár nem, rendkívül hihetetlen és ámulatba ejtő ez az egész, ha igaz történet, akkor emellett borzasztó is, ha nem, akkor meg elképesztő mértékű képzelőerőt tudhat a magáénak az író. Bárhogy is van, ez egy olyan történet, amit szívből ajánlok mindenkinek, főleg azoknak, akik éppen nehezebb időszakon mennek át vagy hitüket vesztették valamiben - ennek a könyvnek az elolvasása után garantáltan nem fogják olyan sötéten látni a világot. 

Jó olvasást kívánok!