Gillian Flynn: Éles tárgyak című regénye egy mérhetetlenül idegborzoló mű, melynek főszereplője Camille Preaker, egy chicagoi bűnügyi tudósító, aki szülővárosába kényszerül visszatérni két borzalmas gyermekgyilkosság kapcsán. A regényt - műfaját tekintve - csak egy hajszál választja el a horror kategóriától, az írónő (ahogy már megszokhattuk tőle) a pszichothriller műfaj minden jellemzőjét összegyúrta, majd csavart rajta még egyet, és az ember a végeredményt azóta sem tudja zsebre tenni. Tartsatok velem és ismerjétek meg Wind Gamp rémét, aki kislányokat gyilkol!
Gillian Flynn életét már egy korábbi bejegyzésemben ismertettem, de az elég régen volt, úgyhogy itt is megosztom veletek (persze ez ne akadályozzon meg benneteket abban, hogy elolvassátok a kedvcsinálómat a Holtodiglan című műhöz). Gillian Flynn, bármennyire is meglepő, egy 40-es évei végén járó mosolygós, csinos amerikai írónő, aki a híres Entertainment Weeklynél publikál, emellett forgatókönyveket ír (no meg thrillereket az utóbbi időben). Gyermekkorában rettenetesen visszahúzódó és félős volt, leginkább olvasott és novellákat írogatott. 2006-ban jelent meg az első regénye, az általam a későbbiekben ismertetett Éles tárgyak, amely olyan sikeres lett, hogy különböző brit irodalmi díjakat is elnyert. Második thrillere, a Sötét helyek 2009-ben a New York Times bestseller listájának az élére került, szintén számos neves díjat zsebelt be vele. Gillian Flynn jelenleg Chichagoban él férjével és kisfiával. Az Éles tárgyak olyannyira népszerű regény, hogy 2018-ban televíziós sorozat indult belőle, melynek producere és forgatókönyvírója is az írónő volt. Nagyon felkeltette a történet az érdeklődésemet, egészen biztos, hogy meg fogom nézni a sorozatot, amint lehetőségem adódik rá.
A történet egy meglehetősen szokványos amerikai sztoriként indul: adott egy nagyvárosi lap, benne egy vidékről nagyvárosivá cseperedett fiatal nő (Camille Preaker) aki bűnesetekről tudosít. Adott ehhez egy joviális, atyáskodó, de mégis azért tiszteletet parancsoló szerkesztő, aki ezt a lányt egy kettős gyilkossági ügyben szeretné visszaküldeni szülővárosába, merthogy ott történtek ezek a bűncselekmények, és ki más ismerné jobban a helyieket, mint egy "bennszülött". Szinte fűztem is tovább a történetet magamban, hogy Camille hazamegy, ott csodás otthon, régi barátok és egy volt szerelem újraéledése várja, miközben fényes csizmában és lobogó köpenyben elkapja a kislányok gyilkosát, és legalább egy lánykérési jelenettel zárunk - na nem. Határozottan nem az a regény lett ez. Szóval Camille nagy nehezen beadja a derekát, de előtte azért jócskán felsorakoztatja ellenérveit: már biztos nem lakik ott senki, azok közül, akiket ismert; hogy tudna bárkitől is információhoz jutni; és arról nem is beszélve, hogy anyjával borzalmas a kapcsolata, alig várta, hogy elköltözhessen és soha többet vissza se menjen. Féltestvérét óvodás kora óta nem is látta, a nevét sem tudja, és a legfájdalmasabb pontja az egész esetnek, hogy mindig, mikor hazamegy, minden a halott húgára, Marianra emlékezteti. És a hab a tortán: Camille anyja egész életében éreztette lányával, hogy nem szereti őt (persze mikor sokszor beteg volt, akkor mindig nagy szeretettel ápolta) és ez az elutasító anyai magarartás olyan visszafordathatatlan károkat okozott Camille-ban, hogy ennek határása vagdosni kezdte magát és az alkoholizmusba menekült. De nem ám olyan tinis "érfelvágós" módon, hanem a lány minden lehetséges eszközzel szavakat vágott a bőrébe, ahol elérte magát, mindenhol szavakat lehet leolvasni a testéről. Mondtam én, hogy nem az a langyi lányregény lesz ez! No de ennyi bevezető elég, nektek nem marad semmi érdekes így. Camille öt napi váltóruhával megindul Wind Gapbe, ahol első útja a rendőrségre vezet: a helyi rendőrkapitány szűkszavúan elmondja amit Ann Nash és Natalie Keene halálesetéről tudni kell. Camille próbál a későbbiekre némi együttműködési hajlamot kicsikarni, de a férfi nem akarja, hogy ország-világ elé tárják a megoldatlan ügyeket, másrészt nem ő a főnök, hanem egy szövetségi ügynök, egy bizonyos Richard Willis. A fiatal nő csekélyke információjával bejelentés nélkül beállít az anyjához, Adorához és férjéhez, aki csöppet sem lelkes, hogy legidősebb lányát vendégül láthatja. Camille persze nyomban bekapcsolódik a legutóbb meggyilkolt kislány holttestének a keresésébe, közben meghallgatja az embereket, próbál minél több részletet megtudni. Időközben találkozik húgával is, Ammával, aki egy hisztis csitri és megszállottan hajkurássza a gimnazista fiúkat, és imádja a szülei házát mintázó babaházat. Mikor néhány nap múlva Camille szemtanúja lesz a kis Natalie Keene holtteste megtalálásának, akkor onnantól kezdve felgyorsulnak az események: a jóképű nyomozó (akivel később szenvedélyes viszonyba keveredik) mindenáron a kislány bátyját gyanúsítja, a városkán pedig eluralkodik a pánik. És Camille újra a boldogtalan gyermekkorában találja magát: az anyja fenyegeti, lelkiismeretfurdalást kelt benne és megállás nélkül betegeskedik. Egy átmulatott éjszaka, egy szerelmi kaland és sok-sok lábadozás közben Camille-ban elkezd körvonalazódni nemcsak a mostani két bűntény megoldása, hanem húga rejtélyes halálának körülményei is. Egy meglehetősen gyomorforgató végjátékot egy még durvább vég követ: a gyilkos, no meg az indítékai egyenesen letaglózzák az olvasót. Hogy miről is van pontosan szó? Megtudhatjátok, ha elolvassátok a könyvet!
Megmondom őszintén, elég vegyes érzelmeim voltak az olvasottakkal kapcsolatban. Látszik, hogy ez volt az írónő első szárnypróbálgatása, szerintem nem olyan kiforrott még, mint mondjuk a Holtodiglan. Megvannak már az alapok, a történet maga elég jó kitaláció, meg a stílus is megvan, de én például rögtön kitaláltam, hogy ki a gyilkos. Mondjuk az indíték nem volt meg, meg azért a végén van benne egy nagyon izgalmas csavar, de végig tudtam, hogy kinek van "vaj a fején". A mellékszálak viszont nagyon jók, bele tudják vinni az embert a "susnyásba", ott is voltak sejtéseim, de ennyire jól nem sikerült összerakni a kirakós darabjait azért. Ennek kövezkeztében kicsit ambivalens érzésekkel fejeztem be a könyvet: nem volt meg az az igazán ütős pszichothriller része, mert ezután nem kóvályogtam napokig (jó, mondjuk már lehet, hogy nálam van nagyon magasan a léc - ezt aláírom) mégis maga az elképzelés, az alapsztori olyan piszokul jó; és a téma, amit feszeget (a boldogtalan gyermekkor, a komplexusok, stb.) mind-mind egy olyan görbe tükröt tartanak az olvasó elé, ami miatt vagy hálát ad, hogy neki ilyen nem volt, vagy elborzad, hogy van ilyen??? Mert sajnos van, ezek a dolgok mindig aktuálisak, minden korban. Csak az eszköztár más. Nekem azért volt egy picit kevés ez, mert a Holtodiglant olvastam először és hatalmas elvárásokkal fogtam neki ennek a könyvnek, de ha csak úgy önmagában nézzük, akkor elképesztően izgalmas és nagyon durván borzolja az olvasó kedélyeit. Na akkor úgy elég ütős minden szava. Ha hihetünk a könyv hátulján található "megszólalásoknak", még magának Stephen Kingnek is ijesztő volt. Szóval ajánlom mindenkinek, aki szereti az izgalmas regényeket, a kicsit elvont, "beteg" tartalmakat, szereti, ha az olvasnivalója a pszichéjére hat, annak ez a könyv telitalálat lesz.
Jó olvasást kivánok!
