Charlotte Brontë: Jane Eyre című regénye méltán az angol irodalom egyik legkiválóbb gyöngyszeme. Az írói vénával megáldott Brontë testvérek közül magát legnagyobbá kinövő Charlotte egy olyan női karaktert vetett papírra és hagyott az utókorra, aki messze meghaladta korának gondolkodását, világszemléletét; mindemellett egy szerethető, bátor nőről van szó, aki nem utolsó sorban hányattatott sorsának köszönheti felvilágosultságát. Tartsatok velem és ismerjétek meg Jane Eyre-t, a lowoodi árvát, és tiszta szerelmének történetét!

Charlotte Brontë angol írónő 1816-ban született ,a híres Brontë nővérek egyike. Nagy családból származott, édesapja lelkész volt, hatan voltak testvérek. Édesanyja Charlotte ötéves korában elhunyt, így a hat gyermeket a lelkész apuka és az édesanya testvére nevelte fel. 1924. júliusában iskolába ment két nővére, majd augusztusban ő is és novemberben kisebbik húguk is csatlakozott hozzájuk, de olyan borzalmas körülmények között voltak, hogy ez Charlotte egészségére élete végéig rányomta bélyegét, a két idősebb nővér pedig egy évre rá meg is halt tuberkulózisban (innen a lowoodi iskola és Helen halálának ihlete). Mikor hazakerültek, a négy megmaradt testvér közösen egy képzeletbeli világot kezdett kialakítani maga körül, melynek szereplőit és az azokkal történteket papírra is vetették. 1831-'32 között a Roe head-i iskolában tanult, itt ismerkedett meg két legjobb barátnőjével. Itt írta meg első művét, a Zöld törpét is, és később tanítónőként is dolgozott ebben az intézményben. Később családoknál vállalt tanítói állást, majd testvérével, Emilyvel utazgatni kezdtek, hogy bővítsék tudásukat, de szeretett nagynénjük meghalt, ezért meg kellett szakítaniuk útjukat. Ezzel egyidőben beleszeretett tanárába, aki nős volt, ezért kapcsolatuk nem vezethetett sehová, úgyhogy úgy döntött, visszaköltözik Angliába és onnantól ott is maradt - és írt. 1946-ban két lánytestvérével álnéven kiadott egy verseskötetet, ami igazából senkinek sem kellett, mégis úgy döntöttek, hogy hivatásszerűen írással fognak foglalkozni. Charlotte Currer Bell álnéven adta ki regényeit, de elég kemény kritikákat kapott, mert zavarta az olvasóközönséget, hogy női karakterei a hagyományos női szerepek határait feszegették. Branwell, az egyetlen fiútestvérük krónikus légcsőhurutban és alkoholizmusban szenvedett, így ő sem élt túl sokáig, két életbemaradt lánytestvére pedig szintén TBC-ben halt meg, mindhárom testvér 1848-ban. 1847-ben megjelent Jane Eyre olyan nagy sikert ért el, hogy kiadója javaslatára Londonba utazott, és ott csatlakozott egy magasabb rangú társadalmi körhöz, szoros barátságokat kötött. De mivel idős és beteges apukája továbbra is Haworth-ban élt, nem hagyta sokáig magára. 1954-ben férjhez ment apja segédlelkészéhez, de házasságuk nem tartott sokáig, mert Charlotte terhessége alatt meghalt. Van, aki szerint TBC, van, aki szerint súlyos terhességi hányás okozta kiszáradás, de van, aki szerint tífusz vitte el. A családi kriptában nyugszik, édesapjuk mindegyik gyermekét és a feleségét (meg a nevelőanyát) is túlélte. Az angoltanár című regényét (ami az első, saját regénye lett volna) a kiadó elutasította, viszont a Jane Eyre-t nagyon szerették - és mostmár azt is tudjuk, hogy ez utóbbi nagyrészt önéletrajzi ihletésű mű. Második regényében elhunyt testvéreinek állít emléket, utolsó, még életében megjelent regénye pedig a saját brüsszeli tanulóidejéről szól. Az általam is ismertetett kötet egyébként olyan nagy hatással volt a világirodalomra, hogy több film és sorozat is készült belőle, rengeteg kiadást ért meg napjainkig, opera- és musicalváltozatban is megnézhetjük. A Brontë nővérek alkotásait egyébként nagyok szeretem, az Üvöltő szelek az egyik kedvenc könyvem, egyszer talán arról is hozok nektek egy bejegyzést. 

Egy picit érdemes beszélni a főszereplőről, Jane Eyre-ről, aki egy meglehetősen megosztó karakter volt a maga idejében (és számomra most is az  - lsd. később). Azt kijelenthetjük, hogy Charlotte Brontë az első női fejlődésregényt írta meg, amiben egy E/1-ben elmesélt női élettörténetet ismerhetünk meg: a kezdeti elnyomást a család egyik férfitagjától, aztán az árvaházban a lelki érést, komolyodást, melyben a lázadozó kiskamasz belátja, hogy neki is, jobb, ha ura az érzelmeinek; aztán Mr. Rochester házában rokonlélekre talál, de az események alakulása és Jane erkölcsi- és világképe nem engedi, hogy a kísértés útjára lépjen; végül pedig lelkész unokafivére "szerelme" ráébreszti őt arra, hogy voltaképpen a nőket mindenki csak kihasználni akarja. Emellett Jane Eyre kifejezetten anti-Viktoriánus nőalak (jaj  igen, a Viktoriánus-korban vagyunk) merthogy a kor elvárásaival ellentétben főszereplőnk gondolkodik és önállóan dönt, nem hagyja magát elnyomni a bevett patriarchális szokásoknak. Sokak szerint a könyvben felsorakoztatott egyéb női szereplők (a korán meghalt barátnő, Helen, és az elzárt, őrült Bertha) a kor két nagy elfojtását (a vallás miatti szent életűvé válást és a ki nem bontakoztathatott őrült szexualitást) is jelképezik, de én ennyire nem mélyültem el a témában, úgyhogy ezt sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudom. Mindenesetre valóban van egy "elefánt a szobában", hogy így fejezzem ki az állandó, rejtett feszültséget, ami a regény szinte minden oldaláról sugárzik, és nem kell ahhoz történésznek lennie az olvasónak, hogy tudja: akkoriban egy okos, gondolkodó, gazdasági függetlenségre és önállóságra törekvő nő veszélyesebb volt a kor minden ragályánál. Nos, Jane Eyre pontosan ilyen volt. 

Nézzük magát a cselekményt. Adott egy árva kislány, Jane Eyre, akinek lelkész szüleit elvitte a nagy tífusz-járvány, ezért nagybátyjához, és annak családjához kerül. A nagybácsi nagy szeretettel nevelgeti a kislányt, de korai halála után a szívtelen Mrs. Reed és három kibírhatatlan gyermeke elnyomása alá kerül. Az okos és forrófejű Jane elképesztő igazságérzettel harcol a legidősebb fiú, John bántalmazó magatartása és a két lány elutasító gőgje ellen - persze hiába, mert az elfogult anyuka mindig Jane-t hozza ki hazugként és kezelhetetlenként minden ilyen szituációból. Egy hevesebb veszekedés (Jane jól kiosztotta nevelőanyját) után a szőrösszívű Mrs. Reed úgy dönt, hogy a legszigorúbb és legnyomorúságosabb körülmények között működő árvaházba, a híres/hírhedt Lowood Intézetbe adja be Jane-t, ahonnan a lány többé nem mehet haza. Az intézményt irányító lelkész természetesen megszégyeníti Jane-t a nevelőanyuka kérésére, ahonnan aztán kedves nevelői és társai segítségével mégiscsak győztesként és műveltként kerül ki: a nehéz évek, az éhezés, a barátnője, a végletekig alázatos Helen halála és kedvenc nevelőnője mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy 18 éves korára Jane egy határozott, önálló, okos és művelt tanítónőként lépjen ki az intézmény falai közül. Mikor úgy érzi, hogy szeretne családoknál tanítani, világot látni, hirdetést ad fel, és elsőre választ is kap: egy Thornfield Hall nevű nemesi birtokon egy Adele nevű francia kislány mellé keresnek nevelőnőt, Jane Eyre pedig nagy örömmel elvállalja az állást. Itt találkozik aztán szerelmével, a rendkívül furcsa és megosztó, s legalább kétszer annyi idős Mr. Edward Fairfax Rochesterrel, aki a gyermek gyámapja, és egy mogorva, kemény, csúnya férfi, akit az élet tett ilyenné. Ahogy múlik az idő, a férfi és főhősünk között szerelem szövődik, és ezt a még mindig furcsa, de már egészen szerethető Mr. Rochester ármányos-fondorlatos-szintemárszappanoperábaillő módon házasságig viszi el - ám az oltárnál borul a bili és az esküvő elmarad. Jane magyarázatot kap a kastélyban hallható furcsa kacajokra és az indokolatlan tűzesetekre is, és a szerelem hívó szavának és minden kísértésnek ellenállva megszökik a bűnösnek ígérkező viszony elől. Néhány nap szabad ég alatt való kilátástalan kóborlás után szinté félholtan fogadja be egy lelkész és a két lánytestvére, ahol Jane felépül és szerető családra lel - mint kiderül, vér szerint is. Ám unokabátyja, a kemény és rideg St. John lelkész megpróbálja kihasználni Jane magával hozott engedelmességét és házasságra kényszeríteni, de valami földöntúli telepatikus kapcsolat (nevezzük égi jelnek) Thornfield Hallba szólítja Jane-t. Hosszú utazás után az immár gazdag és független Jane elborzadva látja, hogy hőn szeretett gazdájának kastélya porig égett, abban egy élő lélek nem maradt. Bánatában meghallgatja a helyi kocsmáros elbeszélését, hogy mi történt, és amiből megtudjuk, milyen véget ért a történet. Ezt ti is akkor tudjátok meg, ha elolvassátok a könyvet!

Nekem nagyon tetszett ez a regény, egyszer régen, még a gimnázium alatt elkezdtem, de aztán ott annyi tanulni- meg olvasnivaló volt, hogy nem tudtam befejezni. Most viszont végigolvastam, és talán jobb is, hogy most, lehet, hogy középiskolában ez még korai lett volna. Kicsit azért kettős érzés van bennem Jane Eyre karakterét illetően, tudom, tudom, hogy ő még csak az előfutárának sem feltétlenül mondható a feminista mozgalomnak, és így is egy rendkívül újító, úttörő figura, de nekem ez az alázatos, önmagát valakinek vagy valaminek (hitnek, Istennek, Mr. Rochesternek, valami nagy ügynek, St. Johnnak, stb.) mindenképpen alávetni akaró magatartás és a közbeni anyagi, gazdasági függetlenségre tett törekvések valahogy nem feltétlenül férnek meg egymás mellett. Jó, én sem vagyok az a kiköpött feminista, férjem van és nem lövök le senkit, aki előre enged az ajtóban, mégis, nekem valahogy ez picit ambivalens volt. Ezt az apró ellenérzetet leszámítva szerintem nagyon szerethető regény, olvasmányos, hamar ki lehet olvasni és nagyon érdekes is. Szívből ajánlom minden nőnek, aki szereti a romantikát, de mégis erős benne az igazságérzet és az egyenjogúságra való törekvés, és ajánlom minden férfinak is, aki elég modernnek érzi magát ahhoz, hogy a női lélek egy ilyen szegmenségbe nyerjen bepillantást. 

Jó olvasást kívánok!